A klasszikus gitárstílus II.

Szabó Krisztián

 

Bevezetés

Bemutatkozás

Általában a gitárátiratokról

Konkrét példa: egy Chopin-átirat

 

Bevezetés

 

A múltkoriban érdekes dolog történt velem. Éppen végeztem az előző fejezet "Gitár-, és egyéb átiratok" című részével, amelyben enyhén szólva elmarasztalom a klasszikus gitárátiratok készítőit (példaként Chopin mestert hozom fel), amikor kaptam egy e-mailt Szabó Krisztiántól, egyik internetes ismerősömtől, hogy éppen most végzett klasszikus gitáros Chopin-átiratával, nézzem meg és mondjak róla véleményt. Ledöbbentem ezen a kínos egybeesésen és azon kezdtem el gondolkodni, hogy mindezek után mit is válaszolhatok neki. Persze ilyen egybeesések nem történnek véletlenül, legalábbis az én meggyőződésem szerint, így végül megnéztem a videót. Benne pedig azonnal felfedeztem, ami a kritikai analízisből kimaradt: Krisztián átirata tökéletesen azonos volt személyiségével. Magyarán: ez a fajta gitárjáték Krisztián életének értelme. A nyers, kissé lelketlen, analitikus kriticizmust tehát legalább 1 fejezet erejéig félre kell tennünk egy ennél jóval fontosabb kedvéért: az emberközeli humanizmusért.

 

Bemutatkozás

A nevem Szabó Krisztián. 1978-ban születtem, Debrecenben élek, gitározással 19 éve foglalkozom, eleinte autodidakta módon, később Béke Csaba lantművésznél tanultam és számos zenekarban megfordultam. Játszottam kezdetben rock, metal zenét, tánczenét. Egyszer a TV-ben láttam valakit klasszikus gitáron játszani és az akkor ott nagyon szíven ütött. Akkor tudatosult bennem, ezt kerestem, ez vagyok én, így szeretnék játszani. Nagy hatással van rám Snétberger Ferenc gitárjátéka technikailag és érzelmileg, az utóbbi években pedig Vincente Amigo és Al Di Meola. Számomra zenéjük a világ közepe, mert minden benne van, amit máshol nem találtam. Tartalom, technika, forma, dallam, ritmus, erő és alázat. Hatalmas kihívásnak tartom egy gitáron „mindent” játszani, mindenféle technikai eszköz mellőzésével. Nagyon intim és közvetlen helyzetet teremt ez a zene. Segít a gátlásokat feloldani, jobb esetben legyőzni. Magamat menedzselem - ez sok időt elvesz a gyakorlásból-; a munkám mellett gitározom a megélhetésemért, hogy eltartsam magam. Ha játszom, mindent egy lapra teszek fel, mert nincs mögöttem senki és semmi sem. Minden energia egy helyről jön, egy ponton koncentrálódik. Szeretek úgy játszani, hogy felveszem a hangulatot, „megkeresem a hely, az emberek hangnemét”. Sok gitárdarabot megtanultam az évek során, eleinte segítséggel, majd magamtól. Vért lehet izzadni némelyiken, viszont mind tanulságos. Minél több szerzőtől tanulok, annál jobb, mindig van új és ismeretlen, amit be tudok építeni az eszköztáramba. Ezt nagyon fontosnak tartom. Ezek sokszor végtelenül egyszerű, szinte "bagatell" dolgok, mégsem látom meg magamtól.

 

Szabó Krisztián - klasszikus gitár

 

Néhány saját feldolgozás:

Általában a gitárátiratokról

 

A gitárátiratok nyilvánvalóan más hangszerről, sőt sokszor zenekari műről is készülhetnek. A leggyakoribb átiratok a zongoradarabokról keletkeznek, hiszen a zongora és a klasszikus gitárstílus "vérrokonok" abban, hogy mindegyikük teljes értékű zenét szolgáltat, azaz olyat, amely egyaránt tartalmazza a basszus-, a kísérő-, és a dallamszólamot. Mivel a zongora hangtartománya jóval felülmúlja a gitárét és egyébként is a zongoraművek jóval komplexek, bonyolultabbak tudnak lenni a gitárműveknél, ezért az átiratoknak óhatatlanul tartalmazniuk kell egyszerűsítéseket. Valójában egy átirat művészi minőségének, vele a gitárművész technikai és művészi tudásának egyedüli fokmérője, hogy az egyszerűsítés során mennyi marad meg az eredetiből. Ebből következően többféle gitárátirat is készíthető a blődtől kezdve egészen a mesterszintig.

 

A gitárátiratok további szempontja lehet az, hogy mivel az üres húrok bevonása technikai könnyebbséget jelent a gitáros számára, ezért sok zenemű át van transzponálva olyan hangnemekbe, amelyekben a gitár üres húrjai (E, A, D, G, H), mint zenei hangok jobban felhasználhatók. Ilyen tipikus transzponálási hangnemek például A-moll, E-moll, C-dúr, D-dúr, G-dúr.

 

Az átiratkészítés korai fázisában a művet lebontom harmóniákra (az akkord legtöbbször adja a dallamot is), majd jön a dallam a basszussal. Ez itt azonban még csak részmegoldás. Meg kell keresni a technikailag optimális fekvéseket, a minimális váltási sorozatot. Ez csak a húrlefogó kéz problémája, a dalt a pengető kéz kelti életre. Ott éled fel a dinamika, a tempó, annak ellenére, hogy minden egyes dal más és más megközelítést, hozzáállást igényel. Úgy tudnám érzékeltetni, mint egy nagy lombos fát. Van törzse, ez az alaphangnem, vannak ágai, ezek az akkordok és az ágon találhatók a gallyak, amelyek a dallamok, valamint a sok kis levél, mint az alaphangnemhez tartozó skála. A madarak, akik rajtuk ülnek, a pengető ujjak. Az erdő pedig hatalmas .

 

Óriási előny, ha az ember minél több akkordot ismer és képes skálával is váltani őket, lehetőleg minél több hangnemben. Írtam magamnak egy akkordfüzetet, amiben a számomra legfontosabb akkordok vannak lerajzolva és spontán,  sokszor gyakorlásképpen fűzöm össze őket. Nagy segítség, ha az ember rengeteg zenét hallgat, rengeteg stílusba kóstol bele.

 

Visszatérve, ha fejben megvan a dalszerkezet, elkezdhetjük azt kigyakorolni. Én fél tempóval, metronóm segítségével kezdek, majd folyamatosan gyorsítok. A cél, hogy úgy játsszam el, ahogy én szeretném és nem úgy, ahogy sikerül. Ez sajnos nem mindig jön össze, ezért egy-egy darab teljes megtanulása nálam hónapokat is elvesz (a munka mellett). Ez eléggé unalmasnak tűnhet, de az előadásmód mindig ad lehetőséget a változtatásra. Idővel jutnak más megoldások is eszembe, ekkor változtatok rajta, így a darab soha sem lesz kétszer ugyanolyan, annak ellenére, hogy a mű művészi magja mindvégig ugyanaz marad.

 

Konkrét példa: egy Chopin-átirat

 

Először nézzük meg a művet eredetiben (Op.69. No.2 - H-moll):

Eredeti kotta .pdf formátumban

 

Majd saját átiratban:

Eme Chopin-mű alapvetően 2 hangnemből áll: H-moll hangnemben kezd, majd átvált H-dúrba, később pedig vissza H-mollba. Eredeti hangnemében jóval nehezebb eljátszani, így én áttranszponáltam A-mollba. Az én verzióm így eléggé egyszerűvé vált és szerintem könnyen játszható. Az alább letölthető, saját készítésű tabulatúrában (formátuma .doc) nincsenek ritmikai jelzések, eredményes feldolgozásához alaposan meg kell ismerni a művet, azaz sokszor meg kell hallgatni a felvételt és tanulmányozni kell a fentebb szintén letölthető zongorakottát. A gitárcentrikus transzponálás lehetőségével egyébként gyakran szoktam élni.

 

 

Az átirat készítését azzal folytatom, hogy sok hangot elhagyok, a középrészes kíséretből szinte mindent. Az alapkoncepció, hogy azonnal felismerhető legyen és ami nincs benne, azt a hallgató "odahallja" magának, még pedig úgy, hogy ne maradjon zenei hiányérzete. Ami megmarad, az mindössze az alaphangnem akkordjai: itt Am, E, illetve C és Dm. Ezeket egészíti ki a dallamív, amiben a törzshangok, a domináns átkötések mindenképpen benne vannak, mert az teszi felismerhetővé az egészet, míg ezalatt a basszus viszi a tempó lüktetését. Saját feldolgozásom ritmusa lassabb, mint az eredeti, hiszen az T=152, míg az én verzióm T=130-140 között ingadozik.

 

Az előadásmód ritmikailag eléggé összetett, mert szinte ütemenként változik: halkul-hangosodik, erősödik-gyengül, intenzívebb-lomhább, feltörő-elfúló. Hiteles tolmácsoláshoz mindenképpen meg kell hallgatni az eredeti, zongorás verziókat. Sőt, előadásához elengedhetetlenül hozzátartozik egy megfelelő lelkiállapot elérése is, nálam legalábbis. Úgy érzem, az én verzióm jóval melankolikusabb, mint ahogy zongorán játsszák. Én ezzel a darabbal kijátszom magamból mindazt, ami belülről feszít. De ennél többet nem szabad a művésznek hozzátennie, azaz nem szabad a művet "újraértelmeznie", hiszen már maga az átirat is belekezd ebbe. Ezzel kapcsolatban, tehát a művészi alázat folyamatos jelenlétének szükségességéről Hamvas Béla örökérvényű gondolata jut eszembe:

 

"Nincs rá szükség, hogy megalkossuk azt, ami már megvan."